A gazdasági válság előtt még voltak olyan cégek, amelyek komolyan gondolták az autósport szponzorálását és nem csak a csapatokat pénzelték, de az újságírókat is megpróbálták lenyűgözni. Például sokáig ennek köszönhette a Magyar Televízió, hogy közvetíteni tudta a Forma-1-et, hiszen a szállodaszámlát általában egy bőkezű szponzor állta. Én pedig ennek a "jelenségnek" köszönhetően jutottam el nagyjából egy évtizeddel ezelőtt a Forma-1 egyik szentélyébe, Monzába. A Vodafone (igen, le merem írni a nevét) az általuk szervezett játék fődíjának három nyertesét, és szintén három újságírót röpített el a Ferrari csapat tesztelésére. Én voltam az egyik szerencsés.
Maga a teszt csak mérsékelten hozott lázba (tekintettel arra, hogy csak Luca Badoer körözött a pályán), de a hely szelleme magával ragadott. Magától értetődő, hogy felkerestem a pálya legendás könyvesboltját, a Libreria Autodromo-t. Belépéskor leesett az állam, mivel a polcokon ott roskadozott az autósport-szakirodalom csaknem teljes palettája! Sajnos a könyvek védőfóliával be voltak burkolva a kíváncsi szemek és kezek elől, de a rajtuk lévő árcédulák alapján megállapítottam, hogy még az eredeti árnál is picit drágábban kínálják őket. Akciós könyvekre nem leltem. Egy könyvet mégis vettem (erről majd máskor), és azóta még egy kötetet vásároltam onnan. Sajnos nem személyesen - mivel azóta nem jártam Monzában - hanem internetes rendeléssel.Ott lehetett ugyanis kapni egy olyan könyvet, melyre már rég fájt a fogam!
Jól látható a csomagon, hogy honnan érkezett!
Újságíró barátaim tudják rólam, hogy két kedvenc Forma-1 versenyzőm van, és közülük az egyik az Osella csapat leghűségesebb versenyzője, Piercarlo Ghinzani. Egyszer egy internetes fórumon Méhes Károly nekem is szegezte a kérdést: "Honnan ez a nagy Ghinzani imádat? Világítsd meg légy szíves!" Furcsa rajongásom oka pofonegyszerű. Az első Magyar Nagydíj előtt ugyanis az Autó-Motor című újság minden akkori Forma-1 versenyzőről egy teljes oldalas portrét közölt, ahol feltűnt Ghinzani komoly, koránál jóval idősebb embert sugalló ábrázata. Rögtön megtetszett a neve, mely némileg hasonlít az enyémhez (a beceneve Ghinza, ami olyasmi, mint a Géza) ugyanúgy, mint a csapatáé. Hát nem gyönyörűen hangzik az, hogy Osella?Az már csak hab volt a tortán, hogy szintén elbűvölt a kis olasz csapat autójának égszínkék színe, melyen mindig más-más szponzorok logói virítottak. Innentől fogva én Osella, de különösen Ghinzani rajongóvá váltam.
Így rendkívüli módom megörültem, mikor egy angol nyelvű Osella könyv megjelenéséről szereztem tudomást. A 60 eurós (kb. 18 ezer Ft) ára azonban sokáig visszatartott a vásárlástól. Egyszer azonban internetes barangolásom során belebotlottam a könyvbe 30 euróért! Habár a postaköltség további 15 euróra rúgott, ennek már nem tudtam ellenállni, és megvásároltam a kötetet mégpedig egy különös véletlen folytán a Liberia Autodromo-ból. Megérkezése után örömmel konstatáltam, hogy gyönyörű, aranyszínű borítója van, de a tartalmával kapcsolatban sajnos keserűen kellett csalódnom.
Azt tudni kell róla, hogy ez egy olasz könyv angol nyelvű változata, és bizony a fordítás elképesztően alacsony színvonalú. Az még megbocsátható, hogy időnként a nem odaillő szavakat használja a fordító, de hogy az igeidőket következetesen rosszul használja, az több mint bosszantó. Az viszont egyenesen tragikus, hogy a történet borzasztóan felületes, inkább történeteket tartalmaz, melynek jelentős része érdektelen. A könyv leginkább az Osella által épített kétüléses prototípusokra fókuszál, a Forma-1 teljesen háttérbe szorul. Kép van bőven, de ezek döntő többsége a prototípusokat ábrázolja, hiszen az Osella százszámra gyártotta őket. Különösen zavaró az is, hogy a képek és a szöveg közel sincsenek szinkronban, a Forma-1-ről szóló fejezetet például nagyrészt prototípusokról szóló képek díszítik. És ezen még az sem segít, hogy egy DVD-t is mellékeltek a könyvhöz, melyen egy 40 perces film található.
Olyan a könyv, mint a csapat autói voltak: szép, de használhatalan
A történet konklúziója nagyjából az, hogy Enzo Osella számára a Forma-1-es kaland csak kellemetlen emlék maradt. (Érdekes, és egyben szomorú, hogy az Enzo Colonival pár éve folytatott beszélgetésem kicsengése is ugyanez volt.) Csalódottam tettem le a könyvet, és bizony az "Osella-imádatom" sem a régi már. Ez nem mondható el Piercarlo Ghinzaniról, akivel azóta alkalmam nyílt interjút készíteni, és ő a legkevésbé sem rombolta le azt a mítoszt, amit magamban elképzeltem róla. Sőt, meg is erősítette!
