Egyre erősödik bennem a hit, hogy a legjobb életrajzok a Forma-1-ban kudarcot vallott versenyzőkről íródnak. Szándékosan használtam a kissé furcsának ható dőlt betűs kifejezést, de ez áll a legközelebb a valósághoz. A versenyző ugyan egyes szám első személyben meséli el a történéseket a könyvben, az esetek döntő többségében azonban az író mégsem ő. A főszereplő általában egy beszélgetéssorozat keretében mondja el életének és pályafutásának történetét egy ismert, vagy kevésbé ismert szerzőnek, aki aztán fogyasztható formába önti az önéletrajzot. Ezt angolul ghostwriting-nak (szó szerint fordítva: szellemírás) nevezik. Egyes esetekben már a címlapon megjelenik a ghostwriter, azaz a szellemíró (és nem szellemirtó!) neve, más esetekben a belső lapon tüntetik fel szerkesztőként, de még olyan is előfordul, hogy elhallgatják a szellemírás tényét. Ez a jelenség önmagában nem baj, hiszen a versenyzői tudásnak nem kell írói képességekkel társulnia. Sajnos azonban az is előfordul, hogy az ilyen művekből hagiográfia válik, ami durván fogalmazva öntömjénezést jelent.

Bevallom, hogy szívesen vásárolom meg az ilyen köteteket (illetve szerencsés esetben megküldi a kiadó), mert egy kudarc története éppolyan érdekes tud lenni, mint egy világbajnokká válásé, sőt akár érdekesebb is. Emellett azt az elvet vallom, hogy a sportág történetével komolyan foglalkozóknak nem csak a főszereplők életrajzát kell betéve tudnia, hanem a mellékszereplőkét is, sőt továbbmegyek a filmes hasonlatokkal: a statisztákét is.

A poszt első mondatában megfogalmazott állításomat mindjárt három példával is alá tudom támasztani. Az egyik legnépszerűbb önéletrajzzá nőtte ki magát ugyanis Perry McCarthy Flat Out, Flat Broke című könyve, több díjat nyert Tommy Byrne önéletrajza, a Crashed and Byrned, és sokadszorra nyomtatták újra Duncan Hamilton 60-as években született Touch Wood című kötetét is. Ezek mind megérnének egy külön posztot, most azonban egy negyedik példával szeretnék előhozakodni. Ez pedig Derek Bell önéletrajzi könyve, mely nemes egyszerűséggel a My Racing Life címet viseli. Ebben az esetben nem titok, hogy az elismert szakember, Alan Henry játszotta a szellemíró szerepét, ami feltétlenül jót tett a könyvnek, hiszen valószínűleg ő vetette össze a Bell által elmondottak a valósággal, sőt ki is egészíthette olyan történésekkel, melyre a versenyző már nem is emlékezett.

Tény, hogy Bell hiába versenyzett többek között a Ferrari csapatnál, a Forma-1-ben nem tudott maradandót alkotni. A zárt karosszériás versenyzés területén azonban annál inkább, hiszen ötszörös Le Mans győztes, és kétszeres sportautó világbajnok lett. Önéletrajzi könyve először sikerei csúcsán, 1988-ban látott napvilágot, a kibővített kiadás pedig 2011-ben került a könyvesboltok polcaira. Már jó néhány évvel ezelőtt a birtokomba került az első kötet, azt azonban időhiány miatt nem tudtam elolvasni, így eladtam. A második kötetet azonban épp a napokban fejeztem be. A vásárlásnál elsősorban a fent említett cél vezérelt, azaz hogy megismerjem Bell rövidke Forma-1 pályafutásának hátterét, persze a közel 40 évig tartó karrierje többi fontos momentumára is kíváncsi voltam. Sajnos némileg csalódnom kellett, hiszen a versenyző életének legsikertelenebb periódusairól mélyen hallgat, beleértve a Forma-1 pályafutásának második felét is. Bizonyos esetben ilyen tartalmú mondattal intézi el a történetet: "Mint a könyv végén található eredménylistából látható, nem volt sikeresnek mondható ez a próbálkozásom." Maga a könyv egyébként remek olvasmány, hiszen tele van érdekes sztorikkal és Henry közreműködésének köszönhetően kitűnően meg is van írva. Ráadásul szép kiállítású kötet, sok színes fotóval tűzdelt. Remekül szórakoztam az olvasás közben, csak éppen arról tudtam meg a legkevesebbet, amire a igazán kíváncsi voltam. Ennek ellenére bátran ajánlom mindenkinek a művet, különösen azoknak, akiket a 80-as évek sportautó versenyzése vonz.