Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen újságíróként a Forma-1 számos olyan szereplőjével beszélgettem, akikre tizenéves koromban hősként tekintettem és csak nagyon halványan mertem remélni, hogy valaha is találkozunk. Ha mégis eljött ez a pillanat, akkor akadtak olyanok, akik épp olyan kedvesek és barátságosak volt, mint amilyennek elképzeltem őket, mások csalódást okoztak. (Melyre ebben a bejegyzésben egy pozitív és egy negatív példát hoztam fel.)

Mindig vágytam arra, hogy beszélgethessek Jo Ramirezzel, akiről elsősorban a McLaren csapatnál betöltött szerepénél fogva hallottam. A TV-ből és sajtóból látottak és hallottak alapján egy közvetlen, mosolygós öregurat képzeltem el, akivel nem is lehet olyan nehéz beszélgetést kezdeményezni vagy interjút készíteni. Erre akár évekkel ezelőtt is lehetőség nyílt volna, hiszen Ramirez rendszeres vendége volt a Magyar Nagydíjnak. Csakhogy ekkor már évek óta a polcomon lapult 2005-ben megjelent életrajzi könyve, és annak elolvasása nélkül nem tartottam volna szerencsésnek tőle interjút kérni. Másrészt nem biztos, hogy az Autósport és Formula magazin főszerkesztője vevő lett volna az ötletre.

A jó könyvhöz általtalán ízléses borító tartozik

Két évvel ezelőtt azonban a fejembe vettem, hogy dedikáltatom vele azt bizonyos könyvet, pedig az aláírásgyűjtő korszakomból már réges-rég kinőttem. De egy dedikált könyv mégse lenne rossz, nemde? Ezzel a gondolattal léptem oda hozzá és feleségéhez a Red Bull motorhome-jának emeletén, kihasználva azt a pillanatot, amikor épp nem társalog senkivel.

"Jo, lenne szíves aláírni nekem ezt a könyvet?" - próbálkoztam angolul. Mikor felnézett és meglátott kezemben a művel, azonnal széles mosoly ült az arcára. "Óóóóó de rég láttam ez a könyvet! Milyen jó, hogy most itt van" - válaszolt őszinte örömmel és közölte, hogy természetesen nagyon szívesen aláírja. Rögtön arról érdeklődött, hogy személy szerint nekem dedikálja-e, vagy csak egy aláírást szeretnék, így bemutatkoztam. Persze a "Géza" nevet nem tudta leírni (és szégyen szemre névjegy sem volt nálam), a felesége azonban gyorsan előkapott egy papírt a táskájából, én pedig betűzve lediktáltam neki a nevemet. Ezt követően Ramirez egy gyöngybetűs bejegyzést tette a könyvbe, majd mosolyogva átadta.

Az interjút persze sem akkor, sem később nem készítettem el. Egy újbóli találkozásunk során azonban egy olyan részlet után érdeklődtem Ramireznél, melyet a könyvben nem találtam meg, de őszintén érdekelt. Mégpedig az, hogy milyen nyelven kommunikált Ayrton Sennával a McLaren csapatnál! Természetesen a kérdés és Senna nevének hallatán felderült az arca, majd rávágta, hogy "Portunolo!" és értetlen ábrázatomra való tekintettel meg is magyarázta, hogy ez a portugál és a spanyol nyelv keveréke. "Persze ha más is ott volt a csapattól, angolul beszéltünk" - tette hozzá.

Az a bizonyos bejegyzés

Persze ezt a bejegyzést nem csak azért írtam, hogy eldicsekedjem a dedikált könyvemmel, hanem azért, mert szeretném azt a blog olvasóinak figyelmébe ajánlani. Valószínűleg már többször leírtam egy könyvről, hogy olyan fordulatos, mint egy regény, de ez ebben az esetben fokozottan igaz. Főleg a mű első fele hemzseg tele fordulatoktól és kalandosnál-kalandosabb sztoriktól, miközben Ramirez bemutatja, hogy miként jutott el Mexikóból a Forma-1-ig és micsoda megpróbáltatásokon ment keresztül, mikor kisebb csapatoknál dolgozott. A könyv második része, azaz a McLaren-korszak már kevésbé izgalmas, persze ott is vannak elrejtve érdekes történetek. A könyv ugyan 352 oldalas, de ekkora terjedelembe sem sikerült Ramirez élettörténetét belesűríteni, azaz jó lett volna, ha bizonyos témákról még többet árul el a szerző.

A bejegyzést a szokásos "ártájékoztatással" zárom: új könyvekhez már csak csillagásztani árakon lehet hozzájutni, használt kötetekhez azonban nem kell mélyen a zsebbe nyúlni. Higgyék el, érdemes!